Pár hónappal ezelőtt egy vidéki városban jártam egy régiségvásáron. Az egyik standnál két férfi hajolt egy doboz fölé, tele régi fényképekkel. Nem ismerték egymást. Legalábbis az elején ezt hittem.
Aztán az egyikük nevetve megjegyezte:
– Te vagy az a Laci?
Kiderült, hogy hónapok óta beszélgettek egy online közösségben. Tudták egymás keresztnevét, ismerték egymás gyűjteményét, sőt néhány családi történetet is. Mégis most találkoztak először.
Ilyesmi ma már szinte mindennapos. Egy jó beszélgetéshez már nem feltétlenül kell beülni egy kávézóba vagy elmenni a helyi klubba – simán elindul az egész a képernyő előtt is. A funid körül szerveződő csoportok pontosan ezt mutatják: olyan emberek találnak egymásra, akik a való életben valószínűleg teljesen elkerülnék egymást.
A régi klubok világa
A nyolcvanas és kilencvenes években sok településnek megvoltak a maga kis közösségei. Fotóklub, sakkkör, bélyeggyűjtők, horgászok, természetjárók. Nem feltétlenül voltak nagy társaságok, de rendszeresen találkoztak.
Ezek a helyek nemcsak a hobbiról szóltak.
A tagok nem rohantak haza a gyűlések után; maradtak még egy-két órát, csak hogy kibeszéljék a hétköznapi dolgokat, a munkát vagy a családot. A mai online csoportok lényegében ugyanezt a sörözős-pletykálós funkciót viszik tovább, csak épp a digitális térben.
Egy különös beszélgetés a vonaton
Néhány éve egy Budapest felé tartó vonaton két utas ült velem szemben. Az egyikük egy régi motoralkatrészekkel foglalkozó fórumról mesélt. A másik azonnal rávágta egy felhasználónevét. Ismerem, vele szoktam beszélgetni.
A beszélgetés következő tíz perce arról szólt, hogy olyan embereket emlegettek, akiket egyikük sem látott még személyesen.
Mégis úgy beszéltek róluk, mint régi ismerősökről.
Akkor döbbentem rá, hogy mennyire megváltozott az a szó, hogy „közösség”.
Nem ugyanaz, mint régen; de nem is rosszabb
Sokan szeretik összehasonlítani a mai világot a húsz-harminc évvel ezelőttivel. Általában ilyenkor előkerül a nosztalgia is. Hogy régen többet beszélgettek az emberek. Hogy több volt a személyes találkozás.
Ebben biztosan van igazság.
Viszont gondoljunk a másik oldalra is: régebben, ha valakinek nagyon egyedi hobbija volt, könnyen teljesen magára maradt. Nem az akarat hiányzott belőle, egyszerűen a közvetlen környezetében senkit sem érdekelt az, ami őt lázba hozta.
Ma egészen más a helyzet.
Ha valakit a régi karórák, a csillagászat vagy akár a századfordulós képeslapok érdekelnek, jó eséllyel néhány perc alatt talál olyanokat, akik ugyanerről szeretnének beszélni.
Nem a platform marad meg az emlékezetben
Érdekes módon évekkel később az emberek ritkán emlékeznek arra, pontosan melyik oldalon vagy alkalmazásban kezdődött egy beszélgetés.
Arra viszont emlékeznek, kivel találkoztak.
Egy gyűjtő arra emlékszik, kitől kapta az első hasznos tanácsot. Egy kezdő fotós arra, ki segített neki az első objektív kiválasztásában. Egy hobbiból barkácsoló ember arra, ki küldött neki egy régi tervrajzot.
A technológia ilyenkor szinte láthatatlanná válik.
A történet valójában nem az internetről szól
A legtöbb ilyen történet végén nem a platform a legérdekesebb szereplő.
Hanem az emberek.
Az a férfi a régiségvásáron például végül több mint egy órát beszélgetett új ismerősével. Régi fényképeket nézegettek, történeteket meséltek, telefonszámot cseréltek. Pontosan ugyanaz történt, ami korábban egy klubszobában vagy egy művelődési ház folyosóján történhetett volna.
A különbség csak annyi volt, hogy a beszélgetés nem ott kezdődött.
Hanem jóval korábban, valahol az interneten.
A funid és a hozzá hasonló közösségi terek talán ezért váltak sok ember mindennapjainak részévé. Nem azért, mert helyettesítik a személyes találkozásokat, hanem mert néha elvezetnek hozzájuk.
